Az álmodozásra szokták használni azt az elhasznált közhelyet, mely szerint: „az élet megrontója”.
A plátóiság, az álmodozás leginkább érzelmekkel telt, tehát legromantikusabb verziója. A filmeknek az a jelente, amikor a főszereplő nő megérkezik a rózsaszirmokkal teleszórt szobába, és az útja egyenesen az ágyhoz vezet, ahol a férfi főszereplő mellett, csoki és eper várja.
Folyamatosan ez a romantikus érzés van bennem, amikor őt látom, amikor őt keresem és, amikor azt kívánom, bárcsak mellettem lenne.
Az ő kérdése: „Miért pont én?”
Az én kérdésem: „Miért nem én?”
Az ő kérdésére a saját szemszögemből nézve egyszerű a válasz. Azért ő, amit már előttem 1000 másik majom elmondott előttem neki.
Nyilván ez nem elegendő válasz arra, hogy kielégítsem vele kíváncsiságát. Ezért csak a megszokott, bókokat tudom felé küldeni, ami kifejezi gyönyörűségét, intelligenciáját és azt, hogy pontosan az ellentétem, vagy a megfelelőm egyszerre.
Emellett tudom és látom rajta, hogy mire lenne szüksége, mire vágyik és azt is, hogy ezt teljes mértékben meg tudnám neki adni.
De ezen a ponton jön elő az én kérdésem.
Ez az önsajnálat, ami előretör, ha mással látom, ha nem keres, ha én keresem, és nem válaszol. Kutatom az okokat.
Ez lehet az én múltam, vagy az övé. A jelenem, amit miatta is alakítok úgy, ahogy. A jövő, amit teljesen tudatosan tervezek előre egy kutyával magam mellett, nehogy csalódás érjen és nem vele.
Amit legjobban hiányolok az egy esély. Az egyetlen, ami után, ha hibázom, nem kellene már az okokat firtatnom, csak visszanéznem és emlékeznem.
Amíg ezt nem kapom meg, csak magamat marcangolom és keresem a hibákat, miközben lehet, hogy tényleg én vagyok számára a tökéletes, de számára túl átlátszó vagyok.
