Rágyújtottam

Igen megtettem. Megtettem, mert hiányzott a kávém mellé. Megtettem, mert sütött a nap és közben tükröződött a sugara a havon. Megtettem, mert tudtam, hogy így lesz teljes a kép.

   Folyamatosan ellentétes képzetek járnak erről a fejemben. Mindenhol azt harsogják, „élj a mának”. Én is ebben és a mértéktelen szabadságban, pontosabban a szabad döntéshozatalban hiszek.

   Azonban 2 hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy abbahagyom a cigarettázást. Döntésemet erősen befolyásolta az egyre emelkedő ár és a kormány által kezdeményezett megszorítások.

   10 éve gyújtottam rá először. Akkor is, azt éreztem, amit most. Titokban csináltam és nem a saját, hanem más cigarettáját fogyasztottam. A különbség annyi, hogy akkoriban mások, most pedig saját magam elől titkolom. Emellett, nagyanyám „barna” Sophianae-ját felváltották a barátaim által vásárolt igényesebb márkák.

   Az utóbbi 7 évben rendületlenül vétkeztem a testem ellen. A szellemiségemhez azonban, teljesen hozzánőtt a cigaretta. Jellegzetes kép volt, amikor társasági beszélgetésekkor csapkodtam a cigarettás dobozt az asztalon, hogy a vitában igazamat ezzel is mutassam. Miközben rágyújtottam cikáztak a gondolatok a fejemben, mintha a füst egyben az elszálló tüneményt is jelentette volna. Ezért nem szerettem soha séta közben dohányozni.

   Sok volt ez a 7 év. Egyre többször éreztem, hogy nem a saját igényem, hanem a megszokás miatt gyújtok rá. Már meghatározott helyeim voltak, buszmegálló, iskola bejárata, kávézó, kocsma. Ezeken a helyeken, már automatikusan nyílt a doboz és gyúlt a láng.

   Amikor azt éreztem, hogy nem élvezem úgy, mint régen szünetet tartottam. Volt, hogy 1 hétig és volt, hogy 1 hónapig.

   Leszokni eddig egyszer próbáltam. Sikerült is, 9 hónapra. Aztán egy fesztivál közepén kaptam a hírt, hogy nem sikerült a nyelvvizsgám. Ez egy továbbtanulás előtt álló fiatalnak elég rossz hír volt. A vigasztalást pedig az alkohol és a dohányzás jelentette, akkor.

   Úgy érzem sok élményt és barátot köszönhetek ennek a „rossz szokásnak”, amit soha nem felejtem el. De ideje elválnunk egymástól. Nem merem leírni, hogy végleg vége, de hosszú időre az biztos.

   Pedig, most a legjobb. Tényleg olyan, mint 10 éve, mikor a mama cigijét szívtam titokban péntekenként a parkban.

   De mivel tisztában vagyok vele, hogy milyen kapuk nyílnak meg előttem, ha ezt kibírom, ezért megteszem. Igen, ki kell bírni. Ez olyan. Saját magadat kell megerőszakolnod. Ha pedig megtetted, látni fogod, hogy mindenre képes vagy. Emellett realizálódik, hogy nem cserepes a szád, hogy tiszta a leheleted és, hogy nem sárgák az ujjaid sem a bulit követő napon.

Gondolkodós

„Ha magyar lennék, tudnám, hogy van egy utam, és azt kell csinálnom, amit szeretek, különben a mélybe zuhan minden, ami egyszer még lehetek, hogy saját magamra vagyok utalva, de csak erősebb leszek, hogy a hazugság az oka a sebeknek a szíveden, hogy minden, ami ellen küzdesz életidegen, hogy a válasz itt van idebenn és látszik a szemeden. Ismersz és én is ismerlek, újra gyermeknek látlak, mikor elhivatott vagy, mikor az életedet írod, viszed tovább a súlyokat, amíg csak bírod, mert hajt valami, mert kell, mert örökké megtartod a titkot. Itt emberek laknak nem sztárok, nekem hiába mondod, mert két mondatom igazabb, mint a te gondolkodásmódod. Kezemre tapad az érintésed, benne ég el a tenyerem, mégsem kell, hogy ismerjelek elég, ha érezlek a szívemben. Nekem mennem kell, mert így önmagam vagyok, így csak hála marad utánam azért, amit apám rám hagyott. Így szolgálom az örökséget, de ha magyar lennék, féltenélek, hogy nem érted, hogy letérsz végleg egy másik útra, de ha az lennék, nevetnétek s megkedvelnél újra, mert nincs erőm bántani téged, aki szeret, az tudja, mert minden kapcsolatom után megfizettem a jót, amit az adott és az egyetlen bűnöm az volt, hogy én normális vagyok.

   Ha magyar lennék te is ide zárnál be, ebbe a testbe, ebbe a szeretetbe, ebbe a véleménybe rólad, kit érdekel a holnap, álmodom tovább, míg nem szólnak, én sem érzem igaz szónak, jobb, ha te sem írod le.

   Ha magyar lennék kiírnám magamból a gyűlöletemet, mert eltemet mindent, amivel építem itt benn a hitemet. Akkor megérteném, hogy te meghalsz, még ha terveid is vannak és a másik hiába gonosz, mégis ő életben maradhat. Ha magyar lennék, adnék pénzt az istenetekért és imádkoznék az utcára küldött gyermekeitekért, megáldanék minden árvát és az összes halott kamaszt, annak a hitnek a szeretetével, amellyel te meghúzod a ravaszt. Ha magyar lennék, bíznék benned is kedves, ha mondod, nem gondolnék arra, hogy vajon mit rejthet a mosolyod, nem hinném, hogy játék, amit játszol, és hogy a szándék nem tiszta, hogy amit adok azt nem kapom a végén fájdalomként vissza. Ha magyar lennék ez vers lenne és te álmodnál éjjel. Ha fontos voltam valaha, akkor most nem felejtenél el. Ha magyar lennék, komolyan vennél tisztelnéd a munkámat, nem építenék magam köré az emlékeimből várat, tudnám, hogy a sebeim fájnak, mert nem hagyom gyógyulni őket, mert nem engedem be a következőket, hagyom, míg fölém nem nőnek az álom, amit te és én gyártottunk magunknak, átölelnélek őszintén, de a szavaim már halottak.

   Jobban tennéd, ha eltűnődnél a tetteiden néha, hogy kik vannak körülötted, kikre számíthatsz jobb, ha nem válsz önmagad komponálta paródiává, jobb, ha magyar vagy úgy csinálod, hogy büszke legyél rá.”

MINIMAL PROJECT- HA MAGYAR LENNÉK

egy NŐnek

Kedves Borsó, mint tudod blogod lelkes olvasója, vagyok ennek oka, hogy érdekel, amit és, ahogyan írsz.

   Az utolsó bejegyzésedben megdöbbenve olvastam utolsó soraid: „Lassan 24 leszek, itt fekszem az ágyon, nincsen messze menő célom, sem elképzelésem, sem tervem. Rossz kifejezés, hogy nincs. Van. Minden nap van. Aztán minden nap megváltozik, aztán minden nap másként látom. A mának élek. De azt sem csinálom jól. De remélem a bújócska a saját életemben lassan véget ér, és megtalálom magam!”

   A következő sorokkal megpróbálom leírni azt, aki voltál és, aki most vagy számomra, ezzel talán segítve azt, hogy megtaláld önmagad a bújócskában.

   15 évesen te voltál az a lány az osztályban, aki lobogó vöröses-szőke hajával és személyiségével borzolta a kedélyeket. Ez nálam főleg (a már neked személyesen is említett), a cserfességed, a hisztijeid és a beszólásaid számlájára volt írható.

   Akkoriban te voltál az, akivel soha nem tudtam egyetérteni és kompromisszumot kötni. Olyanok voltunk, mintha a középiskolánkkal szemben lévő óvodából lettünk volna egy kislány és kisfiú, akik kergetőznek körbe-körbe az udvaron (persze a kisfiú, ha eléri, meghúzza a kislány haját).

   Tudom, mennyire szeretsz cigizni, már régen is szerettél. Sokunk közül (akik utasai voltak a tanítás után, az egyik Gayer-parki padtól induló gőzmozdonynak), te voltál szinte az egyetlen, aki tudta, hogyan kell a füstöt letüdőzni. Csodálkoztunk is rajta, hogy gyakran panaszkodtál hányingerre, mivel mi nem éreztünk semmi különöset.

   Bevallom, sok mindenről eszembe jutsz, miközben élem „szaros kis életem”. Az egyik ilyen dolog a féltékenység, amit miattad éreztem először. Belém ivódott, mennyire bele voltál esve az egyik osztálytársamba, aztán másokba, akik nem feltétlenül viszonozták érzéseid, te mégis majomszeretettel csüngtél rajtuk.

   Aztán egyszer csak elmentél. Ahogy, megbízható forrásból, tőled hallottam, történtek veled jó és rossz dolgok is miközben távol voltál. (Kettőnk kapcsolatáról azt gondoltam régebben és most is, hogy bár nem vagyunk mindennapi kapcsolatban, megnyugtat, ha a közelemben tudhatlak.)  

   Aztán visszatértél. Sokáig talán észre sem akartam venni, hogy valóban itt vagy. De, amikor a diáknapokon megláttalak a kék egyenruhádban, az újra megnyugtatott. A kék szín egy újabb dolog, amiről a te arcod villan be. Nem ismerek még egy nőt, aki ennyire stílusosan tudja viselni ezt a színt, mutatva, mennyire szereti is azt. (Mindezek ellenére a blogod alapszíne rózsaszín, de ez bizonyára az álomvilág hatását kelti számodra.)

   Amiben talán legjobban hasonlítunk, a péntekenkénti takarítás, a szociális érzékenység és a szerelembe való szerelem. A szociális érzékenységet arra értem, hogy sok történetet hallottam rólad és a barátaidról, hogy hogyan és miben segítitek egymást.

   Azonban az, hogy az embernek vannak barátai nem elég. A barátaidnak nem túrhatsz a hajába, nem flörtölhetsz velük úgy, hogy fülükbe suttogod szavaid, nem adhatod ki velük szemben azokat az energiákat, amiket egy párkapcsolatban igen. Lehet, hogy ennek az energiának a túltengése és a megfelelő partner hiánya teszi néha keserűvé, de különlegessé napjainkat.

   Ha egy képpel kellene téged leírni, akkor te lennél a kép közepén, ahogy diáknapokon láttalak, kék-fehér csíkos felsőben, farmerban, tornacipőben, fehér oldaltáskával és tornacipőben. Olyan kiegészítőkkel, mint pillangómintás fülbevaló, zsebben egy doboz Marlboro és egy szelet KitKat. Egy nagy plüss szívet ölelgetnél, jobbról-balról körbevennének a barátaid, a hátad mögött lenne az autód, ami természetesen club előtt parkolna. Közben válladon egy mások számára láthatatlan kisangyal mosolyogna rád, a te mosolyoddal.

UI: Ha magadra ismersz, írj egy sms-t, mert kitöröltem a számod és már olvad a zsebemben a csokidJ