„Ha magyar lennék, tudnám, hogy van egy utam, és azt kell csinálnom, amit szeretek, különben a mélybe zuhan minden, ami egyszer még lehetek, hogy saját magamra vagyok utalva, de csak erősebb leszek, hogy a hazugság az oka a sebeknek a szíveden, hogy minden, ami ellen küzdesz életidegen, hogy a válasz itt van idebenn és látszik a szemeden. Ismersz és én is ismerlek, újra gyermeknek látlak, mikor elhivatott vagy, mikor az életedet írod, viszed tovább a súlyokat, amíg csak bírod, mert hajt valami, mert kell, mert örökké megtartod a titkot. Itt emberek laknak nem sztárok, nekem hiába mondod, mert két mondatom igazabb, mint a te gondolkodásmódod. Kezemre tapad az érintésed, benne ég el a tenyerem, mégsem kell, hogy ismerjelek elég, ha érezlek a szívemben. Nekem mennem kell, mert így önmagam vagyok, így csak hála marad utánam azért, amit apám rám hagyott. Így szolgálom az örökséget, de ha magyar lennék, féltenélek, hogy nem érted, hogy letérsz végleg egy másik útra, de ha az lennék, nevetnétek s megkedvelnél újra, mert nincs erőm bántani téged, aki szeret, az tudja, mert minden kapcsolatom után megfizettem a jót, amit az adott és az egyetlen bűnöm az volt, hogy én normális vagyok.
Ha magyar lennék te is ide zárnál be, ebbe a testbe, ebbe a szeretetbe, ebbe a véleménybe rólad, kit érdekel a holnap, álmodom tovább, míg nem szólnak, én sem érzem igaz szónak, jobb, ha te sem írod le.
Ha magyar lennék kiírnám magamból a gyűlöletemet, mert eltemet mindent, amivel építem itt benn a hitemet. Akkor megérteném, hogy te meghalsz, még ha terveid is vannak és a másik hiába gonosz, mégis ő életben maradhat. Ha magyar lennék, adnék pénzt az istenetekért és imádkoznék az utcára küldött gyermekeitekért, megáldanék minden árvát és az összes halott kamaszt, annak a hitnek a szeretetével, amellyel te meghúzod a ravaszt. Ha magyar lennék, bíznék benned is kedves, ha mondod, nem gondolnék arra, hogy vajon mit rejthet a mosolyod, nem hinném, hogy játék, amit játszol, és hogy a szándék nem tiszta, hogy amit adok azt nem kapom a végén fájdalomként vissza. Ha magyar lennék ez vers lenne és te álmodnál éjjel. Ha fontos voltam valaha, akkor most nem felejtenél el. Ha magyar lennék, komolyan vennél tisztelnéd a munkámat, nem építenék magam köré az emlékeimből várat, tudnám, hogy a sebeim fájnak, mert nem hagyom gyógyulni őket, mert nem engedem be a következőket, hagyom, míg fölém nem nőnek az álom, amit te és én gyártottunk magunknak, átölelnélek őszintén, de a szavaim már halottak.
Jobban tennéd, ha eltűnődnél a tetteiden néha, hogy kik vannak körülötted, kikre számíthatsz jobb, ha nem válsz önmagad komponálta paródiává, jobb, ha magyar vagy úgy csinálod, hogy büszke legyél rá.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése