egy NŐnek

Kedves Borsó, mint tudod blogod lelkes olvasója, vagyok ennek oka, hogy érdekel, amit és, ahogyan írsz.

   Az utolsó bejegyzésedben megdöbbenve olvastam utolsó soraid: „Lassan 24 leszek, itt fekszem az ágyon, nincsen messze menő célom, sem elképzelésem, sem tervem. Rossz kifejezés, hogy nincs. Van. Minden nap van. Aztán minden nap megváltozik, aztán minden nap másként látom. A mának élek. De azt sem csinálom jól. De remélem a bújócska a saját életemben lassan véget ér, és megtalálom magam!”

   A következő sorokkal megpróbálom leírni azt, aki voltál és, aki most vagy számomra, ezzel talán segítve azt, hogy megtaláld önmagad a bújócskában.

   15 évesen te voltál az a lány az osztályban, aki lobogó vöröses-szőke hajával és személyiségével borzolta a kedélyeket. Ez nálam főleg (a már neked személyesen is említett), a cserfességed, a hisztijeid és a beszólásaid számlájára volt írható.

   Akkoriban te voltál az, akivel soha nem tudtam egyetérteni és kompromisszumot kötni. Olyanok voltunk, mintha a középiskolánkkal szemben lévő óvodából lettünk volna egy kislány és kisfiú, akik kergetőznek körbe-körbe az udvaron (persze a kisfiú, ha eléri, meghúzza a kislány haját).

   Tudom, mennyire szeretsz cigizni, már régen is szerettél. Sokunk közül (akik utasai voltak a tanítás után, az egyik Gayer-parki padtól induló gőzmozdonynak), te voltál szinte az egyetlen, aki tudta, hogyan kell a füstöt letüdőzni. Csodálkoztunk is rajta, hogy gyakran panaszkodtál hányingerre, mivel mi nem éreztünk semmi különöset.

   Bevallom, sok mindenről eszembe jutsz, miközben élem „szaros kis életem”. Az egyik ilyen dolog a féltékenység, amit miattad éreztem először. Belém ivódott, mennyire bele voltál esve az egyik osztálytársamba, aztán másokba, akik nem feltétlenül viszonozták érzéseid, te mégis majomszeretettel csüngtél rajtuk.

   Aztán egyszer csak elmentél. Ahogy, megbízható forrásból, tőled hallottam, történtek veled jó és rossz dolgok is miközben távol voltál. (Kettőnk kapcsolatáról azt gondoltam régebben és most is, hogy bár nem vagyunk mindennapi kapcsolatban, megnyugtat, ha a közelemben tudhatlak.)  

   Aztán visszatértél. Sokáig talán észre sem akartam venni, hogy valóban itt vagy. De, amikor a diáknapokon megláttalak a kék egyenruhádban, az újra megnyugtatott. A kék szín egy újabb dolog, amiről a te arcod villan be. Nem ismerek még egy nőt, aki ennyire stílusosan tudja viselni ezt a színt, mutatva, mennyire szereti is azt. (Mindezek ellenére a blogod alapszíne rózsaszín, de ez bizonyára az álomvilág hatását kelti számodra.)

   Amiben talán legjobban hasonlítunk, a péntekenkénti takarítás, a szociális érzékenység és a szerelembe való szerelem. A szociális érzékenységet arra értem, hogy sok történetet hallottam rólad és a barátaidról, hogy hogyan és miben segítitek egymást.

   Azonban az, hogy az embernek vannak barátai nem elég. A barátaidnak nem túrhatsz a hajába, nem flörtölhetsz velük úgy, hogy fülükbe suttogod szavaid, nem adhatod ki velük szemben azokat az energiákat, amiket egy párkapcsolatban igen. Lehet, hogy ennek az energiának a túltengése és a megfelelő partner hiánya teszi néha keserűvé, de különlegessé napjainkat.

   Ha egy képpel kellene téged leírni, akkor te lennél a kép közepén, ahogy diáknapokon láttalak, kék-fehér csíkos felsőben, farmerban, tornacipőben, fehér oldaltáskával és tornacipőben. Olyan kiegészítőkkel, mint pillangómintás fülbevaló, zsebben egy doboz Marlboro és egy szelet KitKat. Egy nagy plüss szívet ölelgetnél, jobbról-balról körbevennének a barátaid, a hátad mögött lenne az autód, ami természetesen club előtt parkolna. Közben válladon egy mások számára láthatatlan kisangyal mosolyogna rád, a te mosolyoddal.

UI: Ha magadra ismersz, írj egy sms-t, mert kitöröltem a számod és már olvad a zsebemben a csokidJ