Reakció Czomba Sándor, a Nemzetgazdasági Minisztérium foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkárának nyilatkozatára

   „Az eredetileg tervezett létszám kétszerese, több mint hétezer fiatal juthat munkához az Első munkahely garancia programban- mondta Czomba Sándor a Nemzetgazdasági Minisztérium foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkára tegnap.

   Czomba Sándor elmondta, hogy az eredeti, 3 milliárd forintos keretösszeget több mint 600 millió forinttal bővítették.

   Az államtitkár hangsúlyozta: az unió nyolc tagállamában van 30 százalék felett a fiatalok munkanélküliségi rátája, és bár Magyarországon ennél alacsonyabb az arány, a legfrissebb adatok alapján a 15-24 éves korosztályban 29 százalék felett van az állástalanok aránya. A kormány ezért döntött a program elindításáról, amelynek keretében a pályakezdők bérére és járulékaira maximum 4 hónapig teljes, 100 százalékos támogatást kap a munkáltató a minimálbér kétszereséig.

   Czomba Sándor kiemelte azt is, hogy 2013. január elsejétől a munkahelyvédelmi akcióterv keretében a 25 év alatti pályakezdő fiatalok kiemelt támogatást kapnak, mivel a szociális hozzájárulási adónak csak a felét kell megfizetnie utánuk a munkáltatónak, míg a munkaerőpiacra újonnan belépő 25 év alattiak után teljes szociális hozzájárulási adókedvezményt kap a munkáltató két évig.” (Vas Népe, 2012.10.04.)

A fent olvasható, Czomba Sándor, a Nemzetgazdasági Minisztérium foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkárának 2012.10.03-i nyilatkozatára szeretnék reagálni írásommal.

2012. június 19-én fejezetem be felsőfokú tanulmányaimat az egyik nyugat-magyarországi egyetem bölcsészettudományi karán, ahol két oklevelet szereztem. Rendelkezem az oklevelek mellett nyelvvizsgákkal is, angol nyelvből középfokú üzleti nyelvvizsgával, míg németből középfokú nyelvvizsgával.

Fontos megjegyeznem, hogy a második oklevelem megszerzésének is egyik oka volt már az akkori hazai munkaerőpiaci helyzet.

Mivel a munka világa nem fogadott, így a Vas Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központjának dolgozója köszöntött a valóvilágban, még 11 társammal együtt. Ennek következményeként, 2012. július 3. óta vagyok regisztrált pályakezdő munkanélküli.

Aktívan közel 4 hónapja keresek állást. Álláskereső Kiskönyvemben 6 állásinterjún való részvétel szerepel, e-mail fiókomban több mint 300 elküldött önéletrajz és számtalan telefonhívás. Ez az eddig munkakereséssel eltelt időszak eredménye.

Jelenlegi helyzetemben, már az is örömmel tölt el, ha egy állásinterjúra behívnak. Ugyanis az elküldött önéletrajzaim 90%-ra semmilyen válasz sem érkezik a munkáltatók részéről.

Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve olvastam Czomba Sándor, a Nemzetgazdasági Minisztérium foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkárának szavait, mely szerint: „több mint hétezer fiatal juthat munkához az Első munkahely garancia programban”.

A kérdésem csak annyi lenne: hol? (A kérdés költői.) A közszférában folyamatosak a létszámstoppok és leépítések, míg a magánszférában az adók kivetése és a kis-. közép- és nagyvállalatok ellehetetlenítése képtelenséggé teszi a munkaerő bővítését. Mindkét helyszín sajátossága véleményem szerint, a virágzó korrupció, ha nem vagy valakinek a gyermeke, felesége, férje egyből háttérbe szorulsz. Legjobb példa erre az a pályázati űrlap, mellyel egyik állásinterjúm során találkoztam. Az űrlap egyik kérdése, hogy dolgozik-e felmenőm, rokonom, ismerősöm az adott vállalatnál.

Peltzer Géza szintén Czomba úr nyilatkozatára reagálva felveti, milyen „borzasztó lehet friss szakmával, diplomával szembesülni azzal, hogy nincs szükség rád”.

A helyzet borzalmával teljes mértékben egyetértek. Az érzést azonban fokozza még, hogy az általános iskola hetedik osztályának befejezése óta minden nyáron dolgoztam. Az egyetemen pedig, év közben is folyamatosan dolgoztam diákmunkában a tanulmányaim mellett.

Ezzel szemben mostanában a délelőttjeimet a munkahelykeresés köti le, a délutánokat pedig a kertünkben töltöm, munkával „hogy lelkem gyötrelmein enyhítsek”. Bele sem merek gondolni, mit fogok magammal kezdeni, ha beköszönt a tél, havazással és korai sötétedéssel.
Az államtitkár szerint a magyar fiatalság elhelyezkedési aránya nem is olyan rossz, mivel: „az unió nyolc tagállamában van 30 százalék felett a fiatalok munkanélküliségi rátája, és bár Magyarországon ennél alacsonyabb az arány, a legfrissebb adatok alapján a 15-24 éves korosztályban 29 százalék felett van az állástalanok aránya.”

Kíváncsi lennék rá, hányan regisztráltatták magukat a külföldön dolgozó magyar állampolgárságú 15-24 évesig terjedő korosztályban Magyarországon munkanélküliként. Ugyanis, ha őket, akik hazánkban nem találtak munkát is hozzászámítanánk azokhoz, akik Magyarországon keresnek munkát a százalékos arány jelentősen nagyobb mértéket öltene és politikusunk sem dobálózna így a kimutatásokkal.

A fentiekben említettem már, hogy diákmunkában több nyarat és évet is dolgoztam. A diákmunka azonban, nem számít hivatalos munkavállalásnak, ezáltal pályakezdő munkanélküliként semmilyen juttatásban nem részesülhetek, amíg állást nem találok.

Ez rendben is van. Október 31-től viszont lejár a tanulói státuszom, ezzel együtt az iskola sem köteles már fizetni utánam a társadalombiztosítási hozzájárulást, melynek mértéke 6900 Forint havonta.

Lefordítva, nem rendelkezem semmilyen jövedelemmel, sem a munkám, sem pedig valamilyen támogatás által, de azért, hogy egészségügyi ellátásban részesülhessek fizetnem kell. Kicsit olyan utóíze van, mintha fizetnem kellene azért, hogy ebben az országban élhessek.
Elhelyezkedési esélyemet jelen pillanatban a kilátástalanság fejezi ki legmegfelelőbben. Kilátástalan, hogy hol, hogyan fogok állást találni, vagy kitől kaphatnék ebben érdemi segítséget.

A Munkaügyi Központban semmilyen állást nem tudnak ajánlani, nem tudnak segíteni, csak különböző képzésekkel hitegetnek a munkaerőpiac helyzetének javulásáig. Ezek között van hegesztő, hulladékgyűjtő, villanyszerelő, targoncavezető; melyek tudom, ugyanolyan szakmák, mint a többi, de diploma mellé nem éppen számítanak továbbképzésnek.

A szüleim szerint ki kell várnom, hiszen van olyan, aki évekig nem talált munkát. Ezen emberek csoportjába szeretnék a legkevésbé kerülni, egyrészt, mert addigra a mindennapos fűnyírástól teljesen kiég a fű, másrészt pedig annyira depressziós leszek, hogy feketére festem a szobám falát.

Az ismerőseim szerint, vagy ki kellene mennem külföldre szerencsét próbálni, vagy el kellene vállalnom valami más munkakört, ami jól fizet. Külföldről annyit, hogy úgy nem fogok elindulni sehova, hogy a szüleimtől kell rá pénzt kérnem. Ezzel meg akarom kímélni magam attól, hogy egy kudarc után 1 hónappal hazatérjek, és úgy nézzen ki, mintha egy jót nyaraltam volna a szüleim pénzén. Mondjon valaki nekem egy munkakört Magyarországon, ami biztosan jól fizet és gyakorlat nélkül bárkit felvesznek, hogy dolgozzon benne.

Ezt elolvasva remélem, mindenki felfogja, jelenleg nem a 20 éveseké a világ, bár nem is tudnám megmondani kié valójában.

PLÁTÓISÁG

   Az álmodozásra szokták használni azt az elhasznált közhelyet, mely szerint: „az élet megrontója”.

   A plátóiság, az álmodozás leginkább érzelmekkel telt, tehát legromantikusabb verziója. A filmeknek az a jelente, amikor a főszereplő nő megérkezik a rózsaszirmokkal teleszórt szobába, és az útja egyenesen az ágyhoz vezet, ahol a férfi főszereplő mellett, csoki és eper várja.

   Folyamatosan ez a romantikus érzés van bennem, amikor őt látom, amikor őt keresem és, amikor azt kívánom, bárcsak mellettem lenne.

   Az ő kérdése: „Miért pont én?”

   Az én kérdésem: „Miért nem én?”

Az ő kérdésére a saját szemszögemből nézve egyszerű a válasz. Azért ő, amit már előttem 1000 másik majom elmondott előttem neki.

   Nyilván ez nem elegendő válasz arra, hogy kielégítsem vele kíváncsiságát. Ezért csak a megszokott, bókokat tudom felé küldeni, ami kifejezi gyönyörűségét, intelligenciáját és azt, hogy pontosan az ellentétem, vagy a megfelelőm egyszerre.

    Emellett tudom és látom rajta, hogy mire lenne szüksége, mire vágyik és azt is, hogy ezt teljes mértékben meg tudnám neki adni.

   De ezen a ponton jön elő az én kérdésem.

   Ez az önsajnálat, ami előretör, ha mással látom, ha nem keres, ha én keresem, és nem válaszol. Kutatom az okokat.

   Ez lehet az én múltam, vagy az övé. A jelenem, amit miatta is alakítok úgy, ahogy. A jövő, amit teljesen tudatosan tervezek előre egy kutyával magam mellett, nehogy csalódás érjen és nem vele.

   Amit legjobban hiányolok az egy esély. Az egyetlen, ami után, ha hibázom, nem kellene már az okokat firtatnom, csak visszanéznem és emlékeznem.

   Amíg ezt nem kapom meg, csak magamat marcangolom és keresem a hibákat, miközben lehet, hogy tényleg én vagyok számára a tökéletes, de számára túl átlátszó vagyok.

KI VAGY?

Informatikus Kínában, aki hazatelefonál a fürdőkádnak, hogy legyen benne meleg víz, mire hazaér és egy kis pezsgő is bugyogjon.

Kamionsofőr Afrikában, aki bár nem tud tolatni, járművén banánt szállít az éhezőknek, útitársai pedig, Rejtő Jenő ismert karakterei, szóval nem egy UNICEF brigád.

Szürke eminenciás úr, aki hiába szólítgatja Jean-t, végül maga viszi fel a vendége bőröndjeit az emeleti szobák egyikébe.

Cipőeladó, aki este a kocsmába is magával viszi munka szenvedélyét és a pultnál is tanácsokat osztogat a cigarettáért betévedő középosztálybeli hölgyeknek.

Repülőgép pilóta, aki éppen 100 emberrel a fedélzeten készül belehajtani egy rakétakilövő állomásba, hogy megsemmisítse a Földet és végrehajtsa kamikaze ősei hátrahagyott feladatát.

Asztronauta, aki lepacsizik E.T.-vel a vele történtekről, az emberi butaságról, az előítéletességről és arról, hogy nekik miért nem kell atombomba.

Autószerelő, aki képesítés nélkül végzi hivatását, emellett jogosítványra sem tellett neki, de az autók közelsége megnyugtatja lüktető ereit a nyakán, miközben kollégái Mekk mesternek becézik.

Tenger nélküli halász, akinek csak egy pocsolya jutott, körülvéve szórakozóhelyekkel, benne sok Fritz-el, Hansi-val és őket piócaként követő hungaristával.

Egy hamburgeresben eladó, aki szeretett volna hot-dogos lenni, mert ott virslivel dolgoznak, aminek örülnek a lányok, és a hot-dogból csak egy féle van nem, mint náluk, ahol van sajtos, royal, maffeos és még sok megjegyezhetetlen nevű.

Rap sztár, aki a sok tudatmódosítótól rock sztárnak képzeli magát és a fellépésen az első sorban állók fején töri szét a jelmezkölcsönzőből vett gitárt.

Orvos, aki rosszul van a vértől, mint a Família Kft. Ádámja, de nem tud úgy úszni, sőt örül, ha ráadják sárgakacsás úszógumiját, mielőtt vízbe dobják.

Könyvtáros, aki a börtönben talált rá hivatására, de szokatlanul érzi magát, mert már nem csíkos ruhás emberek veszik körül, bár tudja a mostaniak is ugyanolyan bűnösek, mint azok.

Rendőr, aki nem kívánja hivatását és fegyvere már maga ellen fordult rég, de a tárat már kivette, hisz az emberek már félni sem félnek tőle, csak köpködik és dobálják.

Bohóc, aki elolvad a kis gyerekektől, mosolyuk minden pénzt megér neki, mint a Master Card és talán ezért csinálja karitászosként hivatását.

Festő, aki inasként egy szakmunkásképzőben kezdte, azonban onnan kicsapták, mert az ecsettel Picasso-t utánozta, de szerencsére felfedezték és visszatérhetett a falak közé.

Királyi lovag, aki tiszteli és becsüli az úri hölgyeket, de a polgár lányok szoknyája alá ugyanúgy benyúl a helyi talponállóban, mint hű bajtársai.

Rágyújtottam

Igen megtettem. Megtettem, mert hiányzott a kávém mellé. Megtettem, mert sütött a nap és közben tükröződött a sugara a havon. Megtettem, mert tudtam, hogy így lesz teljes a kép.

   Folyamatosan ellentétes képzetek járnak erről a fejemben. Mindenhol azt harsogják, „élj a mának”. Én is ebben és a mértéktelen szabadságban, pontosabban a szabad döntéshozatalban hiszek.

   Azonban 2 hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy abbahagyom a cigarettázást. Döntésemet erősen befolyásolta az egyre emelkedő ár és a kormány által kezdeményezett megszorítások.

   10 éve gyújtottam rá először. Akkor is, azt éreztem, amit most. Titokban csináltam és nem a saját, hanem más cigarettáját fogyasztottam. A különbség annyi, hogy akkoriban mások, most pedig saját magam elől titkolom. Emellett, nagyanyám „barna” Sophianae-ját felváltották a barátaim által vásárolt igényesebb márkák.

   Az utóbbi 7 évben rendületlenül vétkeztem a testem ellen. A szellemiségemhez azonban, teljesen hozzánőtt a cigaretta. Jellegzetes kép volt, amikor társasági beszélgetésekkor csapkodtam a cigarettás dobozt az asztalon, hogy a vitában igazamat ezzel is mutassam. Miközben rágyújtottam cikáztak a gondolatok a fejemben, mintha a füst egyben az elszálló tüneményt is jelentette volna. Ezért nem szerettem soha séta közben dohányozni.

   Sok volt ez a 7 év. Egyre többször éreztem, hogy nem a saját igényem, hanem a megszokás miatt gyújtok rá. Már meghatározott helyeim voltak, buszmegálló, iskola bejárata, kávézó, kocsma. Ezeken a helyeken, már automatikusan nyílt a doboz és gyúlt a láng.

   Amikor azt éreztem, hogy nem élvezem úgy, mint régen szünetet tartottam. Volt, hogy 1 hétig és volt, hogy 1 hónapig.

   Leszokni eddig egyszer próbáltam. Sikerült is, 9 hónapra. Aztán egy fesztivál közepén kaptam a hírt, hogy nem sikerült a nyelvvizsgám. Ez egy továbbtanulás előtt álló fiatalnak elég rossz hír volt. A vigasztalást pedig az alkohol és a dohányzás jelentette, akkor.

   Úgy érzem sok élményt és barátot köszönhetek ennek a „rossz szokásnak”, amit soha nem felejtem el. De ideje elválnunk egymástól. Nem merem leírni, hogy végleg vége, de hosszú időre az biztos.

   Pedig, most a legjobb. Tényleg olyan, mint 10 éve, mikor a mama cigijét szívtam titokban péntekenként a parkban.

   De mivel tisztában vagyok vele, hogy milyen kapuk nyílnak meg előttem, ha ezt kibírom, ezért megteszem. Igen, ki kell bírni. Ez olyan. Saját magadat kell megerőszakolnod. Ha pedig megtetted, látni fogod, hogy mindenre képes vagy. Emellett realizálódik, hogy nem cserepes a szád, hogy tiszta a leheleted és, hogy nem sárgák az ujjaid sem a bulit követő napon.

Gondolkodós

„Ha magyar lennék, tudnám, hogy van egy utam, és azt kell csinálnom, amit szeretek, különben a mélybe zuhan minden, ami egyszer még lehetek, hogy saját magamra vagyok utalva, de csak erősebb leszek, hogy a hazugság az oka a sebeknek a szíveden, hogy minden, ami ellen küzdesz életidegen, hogy a válasz itt van idebenn és látszik a szemeden. Ismersz és én is ismerlek, újra gyermeknek látlak, mikor elhivatott vagy, mikor az életedet írod, viszed tovább a súlyokat, amíg csak bírod, mert hajt valami, mert kell, mert örökké megtartod a titkot. Itt emberek laknak nem sztárok, nekem hiába mondod, mert két mondatom igazabb, mint a te gondolkodásmódod. Kezemre tapad az érintésed, benne ég el a tenyerem, mégsem kell, hogy ismerjelek elég, ha érezlek a szívemben. Nekem mennem kell, mert így önmagam vagyok, így csak hála marad utánam azért, amit apám rám hagyott. Így szolgálom az örökséget, de ha magyar lennék, féltenélek, hogy nem érted, hogy letérsz végleg egy másik útra, de ha az lennék, nevetnétek s megkedvelnél újra, mert nincs erőm bántani téged, aki szeret, az tudja, mert minden kapcsolatom után megfizettem a jót, amit az adott és az egyetlen bűnöm az volt, hogy én normális vagyok.

   Ha magyar lennék te is ide zárnál be, ebbe a testbe, ebbe a szeretetbe, ebbe a véleménybe rólad, kit érdekel a holnap, álmodom tovább, míg nem szólnak, én sem érzem igaz szónak, jobb, ha te sem írod le.

   Ha magyar lennék kiírnám magamból a gyűlöletemet, mert eltemet mindent, amivel építem itt benn a hitemet. Akkor megérteném, hogy te meghalsz, még ha terveid is vannak és a másik hiába gonosz, mégis ő életben maradhat. Ha magyar lennék, adnék pénzt az istenetekért és imádkoznék az utcára küldött gyermekeitekért, megáldanék minden árvát és az összes halott kamaszt, annak a hitnek a szeretetével, amellyel te meghúzod a ravaszt. Ha magyar lennék, bíznék benned is kedves, ha mondod, nem gondolnék arra, hogy vajon mit rejthet a mosolyod, nem hinném, hogy játék, amit játszol, és hogy a szándék nem tiszta, hogy amit adok azt nem kapom a végén fájdalomként vissza. Ha magyar lennék ez vers lenne és te álmodnál éjjel. Ha fontos voltam valaha, akkor most nem felejtenél el. Ha magyar lennék, komolyan vennél tisztelnéd a munkámat, nem építenék magam köré az emlékeimből várat, tudnám, hogy a sebeim fájnak, mert nem hagyom gyógyulni őket, mert nem engedem be a következőket, hagyom, míg fölém nem nőnek az álom, amit te és én gyártottunk magunknak, átölelnélek őszintén, de a szavaim már halottak.

   Jobban tennéd, ha eltűnődnél a tetteiden néha, hogy kik vannak körülötted, kikre számíthatsz jobb, ha nem válsz önmagad komponálta paródiává, jobb, ha magyar vagy úgy csinálod, hogy büszke legyél rá.”

MINIMAL PROJECT- HA MAGYAR LENNÉK

egy NŐnek

Kedves Borsó, mint tudod blogod lelkes olvasója, vagyok ennek oka, hogy érdekel, amit és, ahogyan írsz.

   Az utolsó bejegyzésedben megdöbbenve olvastam utolsó soraid: „Lassan 24 leszek, itt fekszem az ágyon, nincsen messze menő célom, sem elképzelésem, sem tervem. Rossz kifejezés, hogy nincs. Van. Minden nap van. Aztán minden nap megváltozik, aztán minden nap másként látom. A mának élek. De azt sem csinálom jól. De remélem a bújócska a saját életemben lassan véget ér, és megtalálom magam!”

   A következő sorokkal megpróbálom leírni azt, aki voltál és, aki most vagy számomra, ezzel talán segítve azt, hogy megtaláld önmagad a bújócskában.

   15 évesen te voltál az a lány az osztályban, aki lobogó vöröses-szőke hajával és személyiségével borzolta a kedélyeket. Ez nálam főleg (a már neked személyesen is említett), a cserfességed, a hisztijeid és a beszólásaid számlájára volt írható.

   Akkoriban te voltál az, akivel soha nem tudtam egyetérteni és kompromisszumot kötni. Olyanok voltunk, mintha a középiskolánkkal szemben lévő óvodából lettünk volna egy kislány és kisfiú, akik kergetőznek körbe-körbe az udvaron (persze a kisfiú, ha eléri, meghúzza a kislány haját).

   Tudom, mennyire szeretsz cigizni, már régen is szerettél. Sokunk közül (akik utasai voltak a tanítás után, az egyik Gayer-parki padtól induló gőzmozdonynak), te voltál szinte az egyetlen, aki tudta, hogyan kell a füstöt letüdőzni. Csodálkoztunk is rajta, hogy gyakran panaszkodtál hányingerre, mivel mi nem éreztünk semmi különöset.

   Bevallom, sok mindenről eszembe jutsz, miközben élem „szaros kis életem”. Az egyik ilyen dolog a féltékenység, amit miattad éreztem először. Belém ivódott, mennyire bele voltál esve az egyik osztálytársamba, aztán másokba, akik nem feltétlenül viszonozták érzéseid, te mégis majomszeretettel csüngtél rajtuk.

   Aztán egyszer csak elmentél. Ahogy, megbízható forrásból, tőled hallottam, történtek veled jó és rossz dolgok is miközben távol voltál. (Kettőnk kapcsolatáról azt gondoltam régebben és most is, hogy bár nem vagyunk mindennapi kapcsolatban, megnyugtat, ha a közelemben tudhatlak.)  

   Aztán visszatértél. Sokáig talán észre sem akartam venni, hogy valóban itt vagy. De, amikor a diáknapokon megláttalak a kék egyenruhádban, az újra megnyugtatott. A kék szín egy újabb dolog, amiről a te arcod villan be. Nem ismerek még egy nőt, aki ennyire stílusosan tudja viselni ezt a színt, mutatva, mennyire szereti is azt. (Mindezek ellenére a blogod alapszíne rózsaszín, de ez bizonyára az álomvilág hatását kelti számodra.)

   Amiben talán legjobban hasonlítunk, a péntekenkénti takarítás, a szociális érzékenység és a szerelembe való szerelem. A szociális érzékenységet arra értem, hogy sok történetet hallottam rólad és a barátaidról, hogy hogyan és miben segítitek egymást.

   Azonban az, hogy az embernek vannak barátai nem elég. A barátaidnak nem túrhatsz a hajába, nem flörtölhetsz velük úgy, hogy fülükbe suttogod szavaid, nem adhatod ki velük szemben azokat az energiákat, amiket egy párkapcsolatban igen. Lehet, hogy ennek az energiának a túltengése és a megfelelő partner hiánya teszi néha keserűvé, de különlegessé napjainkat.

   Ha egy képpel kellene téged leírni, akkor te lennél a kép közepén, ahogy diáknapokon láttalak, kék-fehér csíkos felsőben, farmerban, tornacipőben, fehér oldaltáskával és tornacipőben. Olyan kiegészítőkkel, mint pillangómintás fülbevaló, zsebben egy doboz Marlboro és egy szelet KitKat. Egy nagy plüss szívet ölelgetnél, jobbról-balról körbevennének a barátaid, a hátad mögött lenne az autód, ami természetesen club előtt parkolna. Közben válladon egy mások számára láthatatlan kisangyal mosolyogna rád, a te mosolyoddal.

UI: Ha magadra ismersz, írj egy sms-t, mert kitöröltem a számod és már olvad a zsebemben a csokidJ 

Kormány szemle futball kedvelőknek

     Előkerült 2 évvel ezelőtti írás, megéri elolvasni és átgondolni az elmúlt időt!

   A futball és a politika azon témák közé tartozik, melyekhez minden ember ért és érintett benne. Tapasztalatból írom, ha ez a két dolog felmerül hazánkban egy társasági beszélgetésben (kocsmában pulton könyöklés közben, az összes világi és egyházi téma kimerítése után), általában negatív töltetet kapnak. Ennek oka ugye, hogy „Magyarország a 10 millió miniszterelnök és szövetségi kapitány országa”.

   Több hasonlóságot is meg tudunk említeni a labdarúgás és a politika kapcsán. Például 2010-ben folyt a futball világ egyik legfontosabb eseménye, a labdarúgó világbajnokság (mindig a Belga együttes jut eszembe, ahogy a rádióból üvölt a „focivébé”). Magyarországon ugyanebben az évben választások történtek, ami az emberek életének szintén egy meghatározó tényezője.

   Az eredmények terén sajnos a két említett terület megegyezik abban, hogy csapatunk a mezőny végén helyezkedik el. Sajnos nemcsak a világon, hanem Európában is. Labdarúgó válogatottunk a 63. helyen áll, kormányunkat pedig az egy főre jutó GDP alapján összeállított rangsor minősíti, ebben 40. vagyunk.

   Az emberi oldalt tekintve ugyanúgy, ahogy a kormánypártban, úgy a magyar labdarúgó válogatottban is személyi változtatásokra került sor. Írásomban megpróbálom összefoglalni az emberi oldalon lévő hasonlóságokat és ezek alapján meghatározni, hogy a kormány tagjai kinek a helyét tölthetnék be válogatottunkban és fordítva.

   A legfontosabb feladat eleget tenni a futball legfontosabb szabályának: „Végy egy jó kapust”. Tehát összeállításomat Király Gáborral, nagy öregünkkel kell, hogy kezdjem. Politikai megfelelője véleményem szerint, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetője Réthelyi Miklós. Mindketten munkájukra igényes és nemzetközileg is elismert szakemberek.

   Hátulról előre haladva következik a két belső védő, Juhász Roland és Lipták Zoltán. Az ő kormánypárti helyetteseik lehetnének, a honvédelmi miniszter, Dr. Hende Csaba és a belügyminiszter, Pintér Sándor.

   Szélesi Zoltán, a válogatott baloldali védőjének cseréje, a sokak által bírált Navracsics Tibor lenne, aki a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium vezetője. A jobboldali védő, Vanczák Vilmos helyén második szándékból bevethető lenne Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter. Hiszen jobb szélen felfutásaival jelentős előnyhöz juthatna országunk.

   Martonyi János külügyminiszter helyettesítésére, két nemzetközi karriert befutó válogatott játékos került számításba a névsorban. Az egyik a csapatkapitány Gera Zoltán, a másik pedig Dzsudzsák Balázs. Utóbbira esett végül a választásom, mivel kiemelkedve a hazai bajnokságból ma már egy elit ligában öregbíti hazánk hírnevét. Remélem hasonló sikerrel teszi ezt majd jelenlegi külügyminiszterünk is a jövőben.

   A Spanyolországban pallérozódó Vadócz Krisztiánnak és képzeletbeli párjának közös pontja a fejlődésben való hit, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium vezetője, Fellegi Tamás is ezt vallja. A középpályások közül a kisebb ismertséget és szerénységet képviseli Elek Ákos, ő pedig ezekben képez közös pontot a vidékfejlesztési miniszterrel, Fazekas Sándorral. Mindkettejükre jelentős feladatok várnak, az előző fiatal játékosnak az idősebbek között kell bizonyítania, utóbbinak pedig segítenie kell a falvak kitörését. A középpályások közül Huszti Szabolcsot, a válogatott cserekapitányát, ki más helyettesíthetné, mint a miniszterelnök helyettese, Semjén Zsolt.

   Szükségképpen nekem is meg kell jelölnöm az érdekes nyilatkozatairól híres Kövér Lászlót, aki házelnökként kíván rendet tenni a Parlamentben. Szintén a nyilatkozatairól híres a válogatott csatára is, Rudolf Gergely. A játékosok közül már csak Gera Zoltán, a csapat kapitánya maradt, a politikusok közül pedig a miniszterelnök, Orbán Viktor. Mindkettejükben közös, hogy búcsúzás után kerültek vissza eredeti helyükre. Reméljük élni fognak az újra birtokba vett bizalommal és hűek lesznek ígéreteikhez.

   Hatalmas különbség a politika és a futball között, hogy a politikában nem az edző választja ki csapatát, hanem a csapat választja meg vezetőjét, jelen esetben Schmitt Pált. A válogatott padján helyet foglaló megfelelője pedig, Egervári Sándor. Míg Egervári Sándor nem rendelkezik jelentősebb nemzetközi tapasztalattal, addig Schmitt Pál jelentős szerepet töltött be a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban (nem pozitív előjelű eredménnyel).

   Az összeállítást tekintve mindkét együttes munkabírását és teljesítőképességét tekintve nagyok a kérdőjelek és a kilátástalanság. Csak reménykedni tudok, hogy minden fent felsorolt és esetlegesen helyükre lépő, a válogatott meznek és a nemzeti lobogónak hűen, legfőbb feladatának az ország előrelépését tekinti majd.